A Karoling-kor a Kárpát-medencében / Szőke Béla Miklós
Fülszöveg:
„A kötet igazi különlegessége, hogy elsőként ismerteti a mai Zalavár határában évtizedek óta zajló ásatások – túlzás nélkül szenzációs! – eredményeit. A szerző a bajor és más német krónikarészletek, továbbá a Nemzeti Múzeum legrégibb és legjelentősebb régészeti feltárásán előkerülő leletek bravúros egybevetésével megrajzolja Mosaburg/Mocsárvár fölemelkedésének történetét. Ennek során meggyőzően cáfolja, hogy a Zala folyó mocsaraiban viruló „szigetvár” valamiféle szláv birodalmi központ lett volna, ugyanakkor sokoldalúan mutatja be a Nagy Károly utódai uralta óriási birodalom legkeletibb határőrgrófságának – továbbá aktív híttérítési cebtrumának – életét a magyar hódítás előtt évtizedekben.” – Csorba László főigazgató
A Karoling-kor Pannóniában / Szőke Béla Miklós
A kötet részletesen tárgyalja a Kárpát-medence eddig nem, vagy alig ismert korszakának, a Karoling Birodalom keleti terjeszkedésének – az Avar Kaganátus megszűnése és a Magyar Fejedelemség megszületése közötti mintegy száz évnek – a történetét. A Karoling Birodalom új keleti tartománya, Pannonia magában foglalta a Dunántúl nagy részét, ahol a 9. század közepétől kisebb grófságok létesültek. Közülük legjobban az alsó-pannóniai grófság ismert, amelynek központját, Mosaburgot (Mocsárvárat) a 840-es évek elejétől Priwina és fia Chezil (Kocel) Zalavár-Várszigeten építette ki. A salzburgi püspökség térítési körzetébe tartozó Alsó-Pannóniában 840 és 870 között mintegy 30 templom épült fel, amelyek közül öt ma már régészetileg is azonosított. A 860–870-es évek fordulóján rövid ideig Mosaburgban tevékenykedett Konstantin (Kyrill) és testvére, a Pannónia érsekévé emelt Metód, majd a 880-as évek végén itt állt Arnolf keleti frank király egyik udvarháza. Mosaburgot 896-ban a király Braslav hercegre bízta, aki azt erős sánccal vette körül.
A több mint 70 éve folyó régészeti kutatásnak köszönhetően mára megbízható képet alkothatunk a mosaburgi grófság településtörténetéről, építészeti, művészeti emlékeiről, társadalmi hierarchiájáról, etnikai összetételéről, kulturális kapcsolatrendszeréről is.
A zalavári bencés apátság 11. századi kőfaragványai / Suba Katalin
A 11. századi magyarországi művészet az emlékek nagyarányú pusztulása és az írott források hiánya miatt hipotézisekkel teli világ. A zalavári bencés apátság templomáról egyetlen képi forrásunk van: egy 16. századi felmérési rajz, amely a végvárrá alakított helyszínről készült.
A várat 1702-ben felrobbantották, majd a megmaradt köveket széthordták és különféle építkezésekhez használták fel. Megismerése mégsem reménytelen, mert a környékről olyan kőfaragványok kerültek elő, amelyek alapján fogalmat alkothatunk az egykori templomról.
A művészettörténet-írás ezeket a faragványokat hosszú időn át a kereszténnyé vált Magyarország legkorábbi emlékei között tartotta számon. A fennmaradt töredékek ezért nem csak az egykori Szent Adorján-templom szempontjából jelentősek, hanem betekintést nyújtanak az államalapítás kori kőfaragással, különösen az egykori templomaink liturgikus berendezésével kapcsolatos kérdésekbe.
